A szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt

„Minden szerencse, ami engem ért, belőlem fakadt.”

Több mint egy év telt el a legutolsó írásom óta és örömmel látom, hogy még így is van a blognak látogatottsága. Teljesen átszoktam facebook-ra, mint ahogy ezt jeleztem is, így aki szeretett volna az megtalált. :) Hogy miért tűntem most fel újra a színen? Az ok egyszerű, szeretném elmesélni Nektek a múlt hétvégém.

A történet március 13-án kezdődött, amikor is egy általam követett blogger megosztotta az alábbi felhívást:
”2017. március közepén ünnepeljük az alvás világnapját. A Stílusos Vidéki Szállodák Szövetségének tagjai abban mind megegyeznek, hogy számunkra a családiasság és a szívből jövő vendégszeretet mellett a legfontosabb, hogy a hozzánk érkező vendégek nyugodtan aludjanak, és kipihenten ébredjenek házainkban. Magyarországon először ezért meghirdetjük a Stílusos alvás éjszakáját 2017. március 19-re! Miről fog szólni ez a nap? Elhatároztuk, hogy jelképes összegért megnyitjuk házainkat azoknak, akik szívesen pályáznak és vesznek részt egy egyedülálló, izgalmas, közös programban.

Pályázz és aludj stílusosan Stílusosban!
Magyarországon először március 19-én megnyílik 9 Stílusos Vidéki Szálloda 99 szobája, ahova 198 szerencsés vendég juthat el!
Mit kell tenned? Küldd el nekünk messenger üzenetben a Stílusos Vidéki Szállodák fb oldalra, te hogyan töltenéd az időt a kiválasztott házban!  Oszd meg a postot, hogy a barátaid is részt vehessenek a pályázatunkban. Amit mi kínálunk: 1999 óra alvás, 199999 perc nyugalom, és végtelen boldogság!!

Legyél idén TE a stílusos alvás nagykövete!”

Eszméletlenül tetszett ez a felhívás és elhatároztam, hogy én bizony részese akarok lenni ennek. Nem azt mondtam, hogy szeretnék, vagy de jó lenne, ha én lennék az egyik szerencsés, azt mondtam akarom! Már osztottam is meg a felhívást a személyes fb oldalamon azzal a szöveggel, hogy „Én ott leszek és Te???”, majd a következő pillanatban már a Stílusos Vidéki Szállodák honlapját bújtam és kerestem a hozzám legközelebb lévő szállást. A Templomvölgy Resort és a Nomád Hotel között vaciláltam, pro-kontra listát gyártottam gyorsan a fejemben, de végül a Templomvölgyet jelöltem meg a pályázatban méghozzá azért, mert lenyűgözött, hogy régen egy katolikus templom volt. Sokat nem gondolkoztam azon, hogy mit írjak a pályázatba, sürgetett az idő, utolsó perces játékos voltam. Rövid, tömör, (mások szerint frappáns) levelet írtam és már küldtem is a SVSZ részére. A szép a történetben az, hogy így csak egy éjszakát kellett izgalommal töltenem, mert tudtam, hogy másnap már eredményt is hirdetnek. 13:01-kor megjelent egy cikk a SVSZ fb oldalán. Megköszönték a sok pályaművet, majd megírták, hogy a nyerteseket üzenetben értesítik. Én a nap hátralévő részében végeztem a dolgom, majd 17:40-kor kaptam egy üzenetet, miszerint nyertem és a Nomád Hotelben tölthetek egy éjszakát. Rendkívül izgatott voltam és egyből azon kezdtem el agyalni, hogy kit vigyek magammal.

Vasárnap reggel kedvenc pizsamám a táskámba dobtam, majd gyerekkori legjobb barátnőmmel útnak indultunk Noszvaj felé eltölteni egy igazi csajos csacsogós estét. A Hotelt nagyon könnyen megtaláltuk, jól ki van táblázva, mint igazából minden Noszvajon. Szerencsére az előre beharangozott rossz idő esővel körítve elkerült minket jó messzire helyette ragyogó napsütésben volt részünk. A Hotelba érkezve barátságos, családias környezet fogadott minket egy mosolygós igazi energiabomba tulajdonossal, Barival. Alig engedtük el bemutatkozáskor Bari kezét, máris házi vendégváró túrófánk került bele, amit elmajszoltunk, míg megmutatta a szobánkat. Két szobába is elvitt minket, de a franciaágyas első szoba 16-os számmal elrabolta a szívünket. Kaptunk házi citromfű teát, hogy este még jobban menjen az alvás. Gyorsan felcuccoltunk, majd felderítettük a hotelt és végül elindultunk a községbe szétnézni. Pár méter után egy kutyus csapódott hozzánk, elkísért minket egy darabon majd levált, mi pedig folytattuk az utunkat a De la Motte-kastély felé. Röpke 35 percet sétáltunk oda is és vissza is, majd 18:30-kor beültünk az esti vacsorára. Az esti menü a következő volt:
-Medvehagyma krémleves
-Vajhal filé rizzsel és grill zöldségekkel
-Szezámos leveles tésztában sült kacsamell
-Panko morzsában sült csirkemell falatok bulgur salátával
-Banános-joghurtos-müzlis pohárdesszert

És nem! Itt kérem szépen nem választani kellett a fogások közül, hanem megenni mindet! Sajnos nem tudtuk 100%-osan teljesíteni ezt a kihívást, fájt is a szívük minden egyes otthagyott falatért. Számomra amúgy is nagy feladat volt, hiszen 6 után ritkán eszek, vacsorázni meg egyáltalán nem szoktam. Vacsora után megismerhettük Rezsőt, a ház kakasát, akinek egy életre megjegyeztük a nevét, később elmondom, hogy miért. Este 8-tól játék volt majd 9-kor megérkezett Tátrai Vanda meseterapeuta. Egy nagyon hangulatos helyiségben foglaltunk helyet babzsák fotelokban, gyertyafényes világítással kardamomos forró tejjel és kakaóval. Vanda először mesélt magáról és a munkájáról, majd meghallgattunk három tanulságos mesét. Esti mese után mindenki elvonult a szobájába, mi pedig Renivel hosszasan feküdtünk még a babzsák fotelokban. Éjfél is elmúlt mire visszatértünk a szobánkba, ahol folytattuk a traccspartit, majd hajnal fél kettőkor, mikor annyira nevettünk valamin, hogy a könnyünk is kicsordult gondoltuk, hogy a házi kakassal készült közös képünket kirakjuk facebookra, csakhogy a neve nem jutott az eszünkbe. Addig gondolkoztunk rajta, soroltunk mindenféle neveket, míg mind a ketten elaludtunk és reggel mikor kinyílt a szemünk az első szavunk az volt, hogy „Rezsőnek hívják” és ott folytattuk a nevetést, ahol abbahagytuk. „Gyors” reggeli készülődés után leballagtunk az emeletről, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A mennyei vacsorából sejthettük volna, hogy ez se lesz kismiska. Házias ízek vártak ránk, saját készítésű kencéktől kezdve, a friss finom pékárukon keresztül, a házi lekvárokon át a desszertekig (ohhh azok a desszertek). Reggeli után kiültünk a teraszra napfürdőzni, majd sajnos elérkezett az idő, amikor is vissza kellett adnunk a szobánk kulcsát. Fájó szívvel útnak indultunk és Egernek vettük az irányt, hogy ott töltsük a nap hátralévő részét.

Köszönjük, hogy részesei lehettünk ennek a kezdeményezésnek. Egy nagyon szép, hangulatos helyen tölthettük az éjszakánkat, finom ételekkel és jó programokkal fűszerezve. A hotel minden egyes tagja rendkívül közvetlen, mosolygós, barátságos, látszik, hogy szeretik azt, amit csinálnak. Én a magam részéről kicsit sajnálom, hogy nem láthattuk a hotelt teljes pompájában, amiről a hűvös idő tehet (gondolok itt a medencére, amibe ilyenkor nem lehet fürdeni, a terasz egy részére, aminek télen felesleges lenne üzemelnie, a jurtára, ahonnan télire mindent ki kell menekíteni), de így legalább kötelező jelleggel vissza kell majd látogatnunk. ;) Hamarosan újra találkozunk, most pedig meséljenek kicsit még a képek!

A szobánk:

 De la Motte-kastély 
Medvehagymakrém leves:
Vajhalfilé rizzsel és grill zöldségekkel:

Szezámos leveles tésztában sült kacsamell:

Panko morzsában sült csirkemell falatok bulgur salátával:
Banános-joghurtos-müzlis pohárdesszert:

Rezső:


Mese közben:

Reggeli bőség:


Kerti hangulat:

Hangulat:

Anya az MRI vizsgálat után még visszament dolgozni és délután 3:30-ig várta, hogy a leletem felkerüljön az adatbázisba, de nem került, így hazajött. Másnap reggel rohant a kórházba, és az első dolga az volt, hogy megnézze, hogy elkészült-e. Az eredmény megvolt, amiből kiderült, hogy nem rák, hanem valami agyi tevékenység történt velem. Felhívta a doki bácsim, meg konzultált az ideggyógyásszal és arra jutottak, hogy vérhígítót és értágítót kell szednem, majd szükség lesz egy trombofília vizsgálatra is. Ez a vizsgálat szerencsére csak egy vérvételből áll. Csütörtökre (január 7.) behívott a doki bácsim, hogy átbeszéljük a dolgokat. Megnézte a felvételeket, kiírt egy mindent átfogó vérképet, majd közölte, hogy már mindenki látta az MRI leletem és arra jutottak, hogy meg kell ismételni még egyszer. Anyával furcsállottuk a dolgot és rá is kérdezett, hogy van-e valami probléma, félnünk kell valamitől? Nem igazán értettük ezt a nagy ismétlési lázat. Aztán azt mondta, hogy az ismétlésre azért van szükség, mert 8-10 nap elteltével az elhalt rész körül regenerálódnia kéne az ereknek és ezt szeretnék lekontrollálni. Meggyőző volt, határozott, kicsit se keltett olyan érzést bennünk, mintha nem így lenne. Én mégis azt gondoltam, hogy inkább azért akarják megismételni, mert nem biztosak benne, hogy mi is történt velem és még mindig benne a pakliban az, hogy limfómám van és azért, hogy elkerüljék a tévedést inkább biztosra mennek és megnéznek megint. Keddre (január 12) írtak nekem egy kérő lapot. Előtte egy nappal, bement anya a kórházba, hogy pontos időpontot egyeztessen nekem. Napokon át nem tudtuk elérni az MRI központot telefonon, mert vagy nem vették fel, vagy végeláthatatlan időn keresztül várakoztattak, amit meguntunk és letettük a telefont. Amikor anya bement időpontot egyeztetni, akkor a főorvos, akihez mennie kellett éppen az én leleteimet nézegette. Ő azt mondta, hogy tök felesleges most megismételni a vizsgálatot, mert semmit nem fogunk látni. El kell telnie egy hónapnak ahhoz, hogy bármilyen eltérés látható legyen a két felvétel között. Így abban maradtunk, hogy 25-e után hívni fogja a doki bácsim az MRI-be a főorvost és ő megmondja, hogy melyik nap mehetek vizsgálatra.

Még mindig nincs vége folyt.köv. :)

Megnyugodva a rák miatt, azonban klausztrofóbiás révén izgulva az MRI vizsgálat miatt átkocsikáztunk a másik kórházba, ahol elvégzik a vizsgálatot. A váróban mire szólítottak, majdnem megettem az összes kekszemet és megittam a vizemet így apa elment élelemszerző körútra a kisboltba. Nem gondoltam, hogy ilyen sok helyre kell majd mennünk, így nem készültem szendviccsel.

Egy kedves hang szólított az egyik folyosóról, majd apát hátrahagyva anyával a hang irányába távoztunk. Igazán kedves volt a srác le a kalappal előtte, megkérdezte, hogy anya is szeretne-e velem lenni a vizsgálat alatt, mert ha igen, akkor vegye le a fémes dolgokat és ürítse ki a zsebeit. Majd rám nézett és megkért, hogy szabaduljak meg én is a fémes dolgoktól. Értette ez alatt a melltartót, övet, aprópénzt, telefont a zsebben, de már, mint rutinos évek óta visszajáró vendég tisztában voltam ezekkel, így az öltözékemet is így választottam meg. Egyedül a vastag garbómból bújtam ki, mert meleg volt nagyon. Letisztáztuk, hogy klausztrofóbiás vagyok, hogy aznap már kaptam kontrasztanyagot a CT vizsgálat folyamán, és hogy a két kontrasztanyag nem fog semmilyen kölcsönhatásba lépni és nem fogok meghalni. Majd végül azt is tisztáztuk, hogy bármi bajom van, tudok jelezni és egyből kiszabadítanak az MRI-ből. A vizsgáló ágy már meg volt terítve nekem, majd felpattantam, lefeküdtem, felgyűrtem a bal kezemen lévő ruha ujját és megmutattam a legjobb vénám. A jobb kezembe kaptam egy pumpát, amivel jelezni tudtam, ha bepánikolnék. Majd a fejemre tettek egy „kalitkát”, a fülemre fülvédőt, én becsuktam a szemem és elindult a vizsgálat. Anya a lábamnál állt végig és fogta egész idő alatt. Azt mondták, hogy azért bírják nehezen az emberek az MRI vizsgálatot, mert nagyon szűk a hely ahova betolják az embert és különböző hangok vannak. Én nagyon könnyen be tudom csapni magam azzal, hogy még az előtt becsuktam a szemem mielőtt betolnának a gépbe, így fogalmam sincs, hogy milyen szűk helyen vagyok, hiszen nem látom. Szerintem az első 5 percben majdnem el is aludtam olyan kellemes hangja volt a gépnek, és nem is értettem, hogy miért mondják, hogy olyan borzasztóak a hangok. Aztán hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy hajókürt közvetlen közelében állnék és majd megsüketültem. Elkezdődtek azok a bizonyos hangok, amik baromi hangosak és nagyon idegesítőek. Arra gondoltam, hogy biztosan ezekkel a hangokkal stimulálják az agyam különböző részeit. Itthon később próbáltam utána olvasni ennek, de semmi használható információt nem találtam. Kb.:20 perc elteltével nyílt az ajtó, engem kintebb húztak, majd beadta a srác a kontrasztanyagot és szólt, hogy már csak 5 percet kell kibírnom. Én végig teljesen nyugodt volta, nem pánikoltam, nem mozdultam. Bár néha a semmiből jöttek a hangosan hangok, úgyhogy csodáltam, hogy nem rezzentem meg ijedtemben. A maradék 5 perc gyorsan eltelt, majd ismét nyílt az ajtó és megint megjelent a srác, aki vicceskedve megjegyezte, hogy tudja, hogy még szeretnék maradni, de sajnos a vizsgálat véget ért, úgyhogy mennem kell. Mondtam neki, ha eddig nem volt agylágyulásom, akkor ezek után tutira lesz. Majd szétszakadt a fejem a sok hangos zaj után és a leletet se vártuk meg, mert az se volt biztos, hogy aznap elkészül. Mindenesetre büszke voltam magamra, hogy ilyen jól bírtam az MRI vizsgálatot.

Folyt.Köv.

„Az egészséges agy százmilliárd idegsejt szimfóniája. Minden egyes agysejt működése belesimul a nagy egészbe, s ez teszi lehetővé a gondolatok, a mozdulatok és az emlékképek születését - még egy tüsszentést is. De elég csupán egyetlen disszonáns hangszer a szimfónia harmóniájának megtöréséhez.”

Ahogy említettem az előző bejegyzésben tegnap(dec 28.) felhívtuk a doki bácsim, hogy mitévők legyünk. Mondta, hogy elküldene ideggyógyászhoz és valószínűleg kellene fog egy koponya CT is. Kicsivel 9 után telefonált haza nekem anya, hogy elintézte a CT-t, azonnal mehetünk, úgyhogy kezdjek el készülni, apa elindult értem haza. Én most letettem egy kicsit pihenni a jogsimat meg a kocsimat, amíg ki nem derül, hogy mi volt ez. Mire elkészültem apa is hazaért, magamhoz vettem még egy kis vizet és kekszet, mert éhgyomorral mentem, majd elindultunk. A CT előtt még gyorsan aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, majd szólítottak is egyből. A koponya CT nagyon gyorsan elkészült, úgyhogy maximum 10 percet lehettem odabenn. Először készítettek egy sima képet, majd jött valaki, aki beadta a kontrasztanyagot. Sikeresen szétszúrta a jobb kezem legjobb vénáját, de ezen nem is csodálkozok, mert nem valami finom szúrás volt. Az eredményre se kellett sokat várnunk. Anya pár perc elteltével már benn volt a leletezőben, majd engem is behívtak és elkezdtél felvázolni a dolgokat. Elmondták, hogy látnak valamit, ami 21X17mm nagyságú, de nem tudják megmondani biztosra, hogy mi az. Ha az alapbetegségem nézzük, akkor lehet, hogy rák, viszont ha a tüneteim nézzük, akkor valószínűleg egy érelzáródás. Végül azt mondták, hogy valószínűleg az utóbbi, azaz elzáródott egy ér, nem kapott elég oxigént az agyam és elhalt ott az a terület. Ez a terület a fejem bal hátsó felében helyezkedik el, ami a finom mozgásért és az egyensúlyért felelős. Ezek károsodását én szerencsére nem érzem. Javasolták, hogy csináltassunk egy koponya MRI-t, mert csak annak az eredménye tud pontos diagnózist adni.

A CT után továbbmentünk az ideggyógyászhoz, hogy neki is elmondjuk a történteket. Anyának a régi munkahelyén van most a felújított ideggyógyászat. Az urológia osztályra már rá se ismertünk, falak lettek kibontva, helységek lettek összenyitva, kibővítve, átépítve. Amíg vártunk a főorvosnőre a váróban néha elcseppent egy-egy könnycseppem, anya is aggodalmaskodva telefonálgatott mindenfelé és próbált meggyőzni, hogy nem rák van a fejembe. Ha józan paraszti ésszel átgondoltuk a dolgokat, miszerint volt egy szeptemberi NEGATÍV koponya CT-m, tucatnyi lumbálásom, amivel gyógyszert jutattak az agyamba és 15 koponyasugaram megelőzés céljából, akkor valóban azt kellett mondanom, hogy nincs rákom. De valamiért mégis a legrosszabb verzió motoszkált az agyamban. Sose gondoltam azt, hogy ismét rákom lehet, most viszont tudtam, hogy valami nagy dolog történt velem és legyőzhetetlen volt a gondolat.

Amikor megérkezett az ideggyógyász, akkor először elmeséltem neki pontosan, hogy mit éreztem, mi történt. Olyan kérdéseket tett fel, hogy de mégis milyen volt, azaz érzés, ami végigfutott a testemen, és amikor megpróbáltam felülni, akkor húzott-e valamerre a fejem. Az érzés leírhatatlan és megfogalmazhatatlan volt számomra. Nem borzongás, lúdbőrzés, melegségérzet vagy valami hasonló volt. Te meg tudod fogalmazni annak az érzésnek a nevét, amit még sose éreztél? Én se tudtam. Sőt továbbmegyek arra se nagyon emlékeztem, hogy húzott-e valamerre a fejem. Olyan gyorsan történt minden és csak az maradt meg bennem, hogy fejjel előrefelé fekszem négykézláb az ágyamon. Mikor végeztünk a formalitással melltartóra és bugyira vetkőztem, majd felfeküdtem a vizsgálóra. Főorvosnő megnyomkodta a hasamat, hogy érzékeny-e valahol, majd elővette a gumikalapácsát és jól megkalapácsolta a testrészeimet. A csuklómmal kezdte majd haladt szépen sorban a könyökömön át a térdemet érintve a bokámig. Minden testrészem szuperül ugrált az ütésekre, úgyhogy ezen a vizsgán átmentem. Aztán elővett egy műanyag pálcikát(?), igazából csak tippelek mert nem láttam, hogy mi volt az. Végighúzta a tenyeremen, a kezeimen, a lábaimon, talpaimon, majd szurkálgatta vele a testemet és közben mindig megkérdezte, hogy érzem-e mindenhol. Minden húzást és szúrást tökéletesen éreztem, úgyhogy ez a vizsga is pipa volt. Majd csukott szemmel kellett emelgetnem a lábamat, kezeimet, az orromat kellett megérintenem a kezemmel, aztán az egyik lábam bokájával a másik lábam térdét és fordítva is minden gyakorlatot. Pipa. Következtek az állós gyakorlatok, miszerint csukott szemmel, kinyújtott kézzel kellett sétálgatnom a doktornő felé. Szerencsésen odataláltam így ezt is kipipálhattuk. A doktornő a látottak alapján kizárta a rákot és egyértelműen valami agyi folyamatnak tudta be a dolgot. De mivel a kézelgyengülés kilóg a jellemező tünetek közül, viszont nekem volt, ezért kért egy sürgős MRI vizsgálatot.

Folyt. Köv.

„Aminek nem kell megtörténni, az nem történik meg, aminek pedig meg kell történnie, az megtörténik. Ezért ne veszítsd el a nyugalmadat.”

Hahó mindenkinek, aki továbbra is hűségesen látogatja a blogom! :)
Tudom, hogy már csak nagyon ritkán járok erre, de tudtuk, hogy ez be fog következni, hisz a blogom a betegségemről szólt, ami már szerencsére nincs, így írni sincs sok mindenről. Viszont, most eljött a karácsony, ezért szeretnék írni pár sort. Először is, továbbra is meg fogom írni, ha kontroll vizsgálatra, PET-CT-re megyek, vagy ha bármi más egyéb dolog történik velem. Másodszor, aki kicsit bővebben szeretne tudni nem is rólam, inkább a könyvem sorsáról, az a www.facebook.com/gretazavodni oldalon tudja ezt megtenni, akkor is, ha nincs regisztrálva facebook-ra.Katt ide érte.

Jelen pillanatban kulturális rendezvényszervezőnek tanulok Pesten és nagyon szeretem. Úgy gondoltam/éreztem, hogy jól vagyok, boldog vagyok végre újra sínen az életem, talán még munkát is kapok januárba, minden szuper. Erre tegnap olyan dolog történt velem, amit álmomban sem gondoltam. Tesómmal délelőtt még beugrottunk a városba karácsonyi ajándékra vadászni. Korán keltünk, hogy még elkerüljük a tömeget és sikerrel is jártunk. Olyan 12:15-12:30 között érhettünk haza, majd én felvonultam a szobámba és bekapcsoltam a számítógépem. Éppen csak üzembe helyeződött a masina, megnyitottam egy honlapot, majd éreztem (jobban mondva nem éreztem), hogy a bal kezem nem akar engedelmeskedni. Olyan furcsa volt, mintha nem az én kezem lett volna. Mozgattam az ujjaimat, mégis olyan idegen volt. Majd ez az érzés végigfutott a testemen és magával rántotta a fejemet. Hirtelen szédülni kezdtem, ezért lefeküdtem. Hívtam tesómat telefonon, hogy jöjjön fel a szobámba, majd rövid időn belül meg is érkezett. Kértem, hogy tegye le a laptop-ot az ölemből, mert én megmozdulni se bírtam, majd mikor ezt megtette, mondtam neki, hogy emelje fel a lábam. Azt gondoltam, hogy leesett a vérnyomásom, azonban én ájulós vagyok, ismerem azt az érzést, de ez most nem olyan volt. Ahogy tesóm felemelte volna a lábam, szóltam neki, hogy hozzon egy tálat, mert hányi fogok. Már szaladt is és éppen időben adta a tálat, már hánytam is. Majd leborultam a tálra, mert olyan szédülés fogott el, mint még soha. Mozdulni nem tudtam, forgott velem az egész világ. Majd anya hívott közbe telefonon, hogy indul haza, hallotta a telefonba, hogy milyen rosszul vagyok, majd tesóm nyugtatta, hogy nincs semmi baj, én meg a háttérből mondtam elnyújtott szavakkal, hogy de valami nagy baj van.

Amikor anya hazaért eldobta a cuccát, majd rohant fel hozzám, a szobába. Én ugyan abban a pózban feküdtem annyi különbséggel, hogy tesóm a tálkát óvatosan kivette a fejem alól és egy párnát csúsztatott alá, a nélkül, hogy nagyobb mozgásnak tett volna ki. Én meg közbe ilyeneket mondogattam neki, hogy „sajnálom”. Anya megpróbált felültetni vagy lefektetni, de nem sikerült egyik se. Kérdezte, hogy mi történt, hogy mit érzek, majd a nevem, születési dátumom és hasonló dolgokat. Mindegyikre tudtam válaszolni, bár én konkrétan azt hittem, hogy éppen stroke-ot vagy agyvérzést kapok. Kihívta a háziorvost, akire amíg vártunk egy kicsit jobban lettem. Már le tudott fektetni az oldalamra, de még mindig szédültem. A háziorvosnak elmeséltük, hogy mi történt, majd ő is megmérte a vérnyomásom, és neki is teljesen rendben volt. Azért írom, hogy ő is, mert tesóm is megtette közvetlenül a rosszullétem után és nála is rendben volt. Megnézte még, hogy a szemem rendesen reagál-e a fényre, majd beadott egy B6 injekciót. Akart hagyni egy sürgős beutalót, ha esetleg ismét rosszul lennénk, de anya közbe felhívta a kórházat és megkérdezte, hogy mikor ügyel a doki bácsim. Szerencsére pont 24-én ügyelt, így anya reggel felhívta és elmesélte neki a dolgokat. Azt mondta a doki bácsim, hogyha az alapbetegségemnek lenne köze hozzá, akkor nem múlt volna el. Így viszont, hogy estére elmúlt így szerinte nem az lehetett, de azért nem megyünk el mellette szó nélkül és csináltatunk egy MR-t vagy egy koponya CT-t. Hétfőn, azaz holnap hívjuk megint telefonon, hogy mi legyen. Őszintén szólva engem nagyon megnyugtatna, bár anya szerint kifárasztottam magam a Pest-Miskolc ingázással, a tanulással és a sok élménnyel, ami az elmúlt időszakban ért. Lehet, hogy tényleg így van, bár én ezt nem éreztem. Mindenesetre örülök, hogy nem Pesten történt a dolog, amikor egyedül vagyok, mert akkor egészen biztosan kihívtam volna a mentőket. Mikor már jól voltam mondtam anyának, hogy annyira rosszul voltam, hogy azt hittem meghalok, erre azt mondta, hogyha egyszer valakinek meg kell halnia, akkor, akkor is meg fog halni, ha egy hat fős orvos csapat áll felette. Egyetértek, ezért nem is szaporítanám tovább a szót. Az eset óta szerencsére jól vagyok, pihenek. Holnap hívjuk a doki bácsim a továbbiakról majd beszámolok.

Kiadómnál évzáró buli:

Szerzőtársammal:

Sok szerzőtárssal:

Tesómmal idén karácsonyra muffin fenyőfát készítettünk:

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!

Ui.: Holnap egy hosszabb bejegyzéssel jelentkezek, ma már a felét megírtam, de a másik fele már nem megy, mert fáradt vagyok. Kellemes estét mindenkinek!

Itt vagyok, itt vagyok! :) Eddig még sose fordult elő, hogy ilyen sokat kelljen várni a PET-CT eredményre. Minden nap izgalommal téptem fel a postaládát, de sose volt benne semmi. Most végre megérkezett az eredmény és természetesen nem okozott meglepetést! NEGATÍV! :)

Múlt hét hétfőn (2015.09.14.) ismeretlen számon csörrent meg a telefonom és miután felvettem a debreceni PET központból mutatkozott be egy hölgy. Az ügyben kerestek, hogy lemondta egy páciens az időpontját, így aznap délutánra felszabadult egy hely, úgyhogy ha tudnék menni, akkor szívesen fogadnak. Ilyenkor az ember agyának gyorsan kell járnia, mérlegeltem a lehetőségeket, átgondoltam, hogy mikor ettem utoljára, majd annyit bírtam kinyögni, hogy öt perc múlva visszaszólok azon a telefonszámon, amin hívtak. Gyorsan rácsörögtem anyára, elmondtam, hogy mi a helyzet, majd közösen is arra jutottunk, hogy nem kapkodjuk el a dolgokat. Előtte vasárnap tekerem 15km-ert és ráadásul bűnöztem is, mert jégkrémet ettem és mindennek fejében még kipihent sem voltam, ráadásul anyáék is dolgoztak. Minden az ellen szólt, hogy kocsiba vágjuk magunkat és elrohanjuk Debrecenbe csak azért, hogy minél hamarabb túlessek a vizsgálaton. Visszahívtam a központot és megmondtam, hogy köszönöm szépen, hogy gondoltak rám, de ezt most nem tudjuk megoldani, úgyhogy maradunk majd a kapott időpontnál. Kedden meg is érkezett az időpontom, ami 2015.09.21. 16:15 lett. Így most be tudtam tartani az előírásokat, miszerint 48órával a vizsgálat előtt már nem szabad sportolni, megerőltető dolgokat csinál, plusz nem bűnöztem, tehát nem ettem cukros dolgokat és teljesen kipihenten érkeztem.

9:30-kor elfogyasztottam a reggelimet, majd kezdődött a töménytelen mennyiségű víz ivása, hogy a vénáim jó állapotba kerüljenek. 13:30 körül hazaértek anyáék is a munkából, összepakoltunk és elindultunk. Odaérve a váróban hatalmas tömeg fogadott, mondtam is anyának, hogy tuti nem fognak behívni időben. Aztán pár perc elteltével alig maradtunk, így kezdtem bizakodni, hogy nem is fog olyan sokat csúszni az időpontom. Végül 17:30-kor behívtak, megmutatták, hogy hol fogok pihenni, majd kikészítettek egy liter vizet és egy poharat. Továbbsétáltunk a hatalmas fotelhoz, ahol kényelmesen helyet foglaltam, majd megmutattam, hogy melyik vénámat szúrják és olyan ügyesen szúrt a leányzó, hogy nem is éreztem. Tökéletes szúrás volt, meg is dicsértem, de nem különösebben izgatta a dolog. A kontrasztanyag beadása után következett a kényszerpihenő és az egy liter víz leöntése. Sose sikerül mindet meginnom, de úgy vagyok vele, hogy előtte is sokat megiszok, úgyhogy van bennem annyi, hogy minden rendben menjen. A vizsgálat előtt jelezték, hogy én következek, úgyhogy fáradjak ki a mosdóba és utána pedig mehetek a vizsgálatra. A vizsgálat most két felvonásban történt. Először a koponyámat vizsgálták, majd következett a testem. Már nagyon vártam, hogy vége legyen, mert 20 perc alatt, amíg a vizsgálat tartott csordultig telt a hólyagom. Ha egész nap nem eszik az ember, csak vizet iszik, akkor a bevitt mennyiség hamar átmegy rajta. A vizsgálat után (18:45-kor végeztem) a szokásos csárdánkban megálltunk és bevágtam egy harcsapaprikást. Most valahogy sokkal éhesebb voltam, mint az előző PET vizsgálatoknál. Vacsora közben megtippeltük, hogy vajon mikorra fog megérkezni az eredmény. Anya és apa tippje a péntek én bátor vagyok, úgyhogy mertem egy csütörtököt mondani. :) Örülök, hogy egy kicsit se izgulok az eredmény miatta, mert úgy is tudom, hogy negatív leletet kapok.

„Vannak ajtók, amik nem maradnak örökké nyitva. Az elszalasztott lehetőség soha nem tér vissza, és ha csak várakozol, az nem jelenti azt, hogy erős vagy, vagy azt, hogy igazad van. Néha csak annyit jelent, hogy félsz a változástól. Mindenkivel előfordul. Tudod, mire jöttem rá? Az élet túl rövid.”

Tegnap (szeptember 3.) eljött a kontroll ideje. Eredetileg augusztus 27-én kellett volna mennem, de elhalasztottuk egy héttel, mert akkor éppen nyaraltunk. Mondjuk szerdán még nem voltam benne biztos, hogy el fogok tudni menni, ugyanis összeszedtem valami hányós, hasmenős vírust, ami annyira levett a lábamról, hogy egész nap az ágyban feküdtem. Azt mondják, hogy most mindenhol jelen van ez a vírus, de szerencsére gyorsan átment rajtam. Csütörtökre már jobban voltam, így apával bementünk a kórházba a kontroll vizsgálatra. A váróban elég sokan voltak, de pont volt egy szabad hely, ahova gyorsan le is vágtam magam. Nem kellett sokat várni, hamar nyílt az ajtó, amin Ildikó (az asszisztens) lépett ki, majd kiosztotta a váróban ücsörgő összes embernek a vérvételes papírt és ezzel együtt ki is ürült a váró, így egyedül maradtam. Még pár percet várakoztam, aztán szólított Ildikó. Belépve a doki bácsim hatalmas mosollyal fogadott és egyből elkezdte mesélni, hogy egyszer mikor ment hazafelé, akkor épp engem hallott a rádióban. Mert neki a Kossuth rádió van beállítva és bár nem a legelejétől hallotta, de egyből megismerte a hangomat. Kérdezte, hogy hogy vagyok, majd kérte, hogy üljek fel a vizsgálóasztalra, hogy megvizsgálhasson. A vizsgálat során nem talált megnagyobbodott nyirokcsomót, így kért nekem egy vérképet. Megbeszéltük, hogy egy éve volt utoljára PET-CT vizsgálatom, úgyhogy itt lenne az ideje egynek. Aztán elballagtam egy vérvételre Eszter nénihez és hazaindultunk apával. 

Ui.: Ez a bejegyzés szeptember 3-án született, de trehányságom miatt csak most került fel.

„Fura kapcsolatban állok a múlttal. Vagy mélyre temetem, vagy rágódom rajta.”

Újra itt vagyok! Az oldalam nézettsége megcsappant, de nem is csodálkozok, hiszen bejegyzések sincsenek. Viszont még mindig vannak olyan lelkes követők, akik napról napra visszatérnek és ellenőrzik, hogy került-e fel új írás az oldalra. Bár nem kértek rá, de az ő kedvükért szeretnék most írni egy rövidke állapotjelentést magamról.

A következő kontroll vizsgálatom augusztus 27-én esedékes, akkor valószínűleg kérünk majd egy PET-CT időpontot is, úgyhogy akkor le lesz tudva az éves nagy kontroll vizsgálat is. Sajnos fizikailag még mindig nem vagyok a régi, el se tudom képzelni, hogy mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy egybe le tudjak nyomni egy napot, úgy, hogy nem kell közben megpihennem. Még most is kiüt rajtam a kemó utóhatása, pedig nem gondoltam volna, hogy előjöhet még bármilyen kemoterápia utáni szövődmény. Nem nagy dolog, úgyhogy tudok vele együtt élni, de azért jobban örültem volna, ha nincsen. Decemberben vettem észre, hogy a jobb lábam nagy lábujján nem nő a köröm. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, elkönyveltem magamban, hogy nem nő és kész. Mutogattam anyának is meg a család többi tagjának, hogy milyen érdekes, de nem foglalkoztunk vele. Aztán pár hónap elteltével azt vettük észre, hogy sokkal nagyobb az a lábujjam, mint a bal lábamon lévő. Ekkor anya elkezdte itthon házilag gyógyítani, raktunk rá párakötést, kenegettük antibiotikumos krémmel. A párakötés hatására „megnyílt” egy kis helyen a lábujjam és elkezdett a váladék kijönni belőle, majd „kihúzott” belőle a párakötés egy vadhúst. Ekkor anya „bepipult” és elvitt a sebészetre, hogy megmutassuk. Ott egyből, ahogy ránézett az orvos, szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy nincs mese, ez a köröm már halott, le kell venni és majd nő a helyére egy új köröm. Én mondtam, hogy köszönöm szépen, de most csak megmutatni hoztuk a lábam, úgyhogy megyek is haza, aztán ha majd egyszer az életben bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy letépjék a körmöm, majd visszajövök. Kérdeztük, hogy van-e valamilyen alternatív gyógymód, amivel még otthon tudnánk próbálkozni és akkor azt mondták, hogy írnak nekem egy heti antibiotikumot, és ha az leviszi a gyulladást a lábamról, akkor elképzelhető, hogy elkezd nőni az új körmöm, ami letolja a régit. Lápisszal leégették a vadhúst a lábamról, majd az utamra engedtek azzal, hogyha nem segít az antibiotikum, akkor várnak vissza sok szeretettel. Sokheti kezelésünkbe telt itthon, de úgy néz ki, hogy végre elkezdett nőni a körmöm. Gyorsan lekopogom, de úgy tűnik, nem kell levenni a körmöm. :) Mikor megkérdeztük, hogy vajon miért történt ez, akkor egyértelműen a kemóra lett fogva, hogy nagy valószínűséggel annak a következménye lehet.

Hogy mi van még ami „rám ragadt” a kezelések alatt? Hát a „csodás” fülkürt hurut gyulladás. Előtte sose volt gond a fülemmel, de kezelések közben ez előjött és nagyon úgy tűnik, hogy azóta, visszatérő vendég az életembe. Most megint csepegtetek az orromba, hogy a fülembe ne halljam a hangokat mikor lefekszem aludni.

Ami pedig a könyvemet illeti:
A szerzői facebook oldalamon, (ami ide kattintva érhető el) elég sok információt osztok meg, és azt azok is meg tudják nézni, akik nincsenek regisztrálva facebook-ra. De azért röviden itt is mesélek róla pár szóban. Először is talán azzal kezdeném, hogy egy hónapig vezettem életrajz kategóriámon belül a toplistát. Ez hatalmas nagy elismerés az olvasóimtól, hiszen ez azt jelenti, hogy rengetegen vették meg a könyvemet. Aztán részt vettem a miskolci és a budapesti könyvhéten is. Rengeteg könyvet dedikálhattam az olvasóimnak, ami ismét csodás érzés. Szerepeltem az Echo tv műsorában és a Nők Lapja könyvajánlójába is bekerült a könyvem Jónap Rita ajánlásával. Egyre több helyre jut el a könyvem híre, ami remek dolog! :) Én most élvezem tovább a nyarat és a napsütést, tegyétek Ti is ezt, aztán augusztusi kontroll után találkozunk ismételten! :)

Az Echo Tv-s interjú ide kattintva tekinthető meg.

Most pedig beszéljenek a képek:

86. Ünnepi Könyvhét Miskolc:



86.Ünnepi könyvhét Pest:
Orsival:

Ágival:

Névtáblát is kaptam: :)


Echo Tv-s interjú:



Könyvem a sikerlista kirakatban:



És végül de nem utolsó sorban Nők Lapja:

„Ha rövid időre is, néha nem árt megtorpanni, hátranézni, nyugodtan áttekinteni a megtett utat, és talán - miért is ne? - örülni neki, hogy eljutottunk idáig.”

Sikeresen megtartottuk a dedikálással egybekötött könyvbemutatómat, amin a doki bácsim is részt vett a feleségével. Szavakba se tudom önteni, hogy milyen fantasztikus volt. Száznál is több ember vett részt rajta, voltak olyanok, akik már be se fértek és az ajtóból hallgatták az eseményeket. Anyával itthon lázas sütésben voltunk, mert szerettünk volna kedveskedni a vendégeknek egy kis sajtos rúddal és pogácsával, még szerencse, hogy keresztanyám és a szomszéd Erika néni is besegítettek egy kicsit, mert annyira ízlett mindenkinek, hogy szinte alig maradt, pedig készültünk rendesen. :) Talán egy nagyon picivel négy előtt kezdtük el a beszédekkel, először Viktor beszélt a kiadótól, majd én folytattam, engem Pista bácsi váltott és végül Mariann (az Észak-Magyarország szerkesztője) fejezte be. Mindenki nagyon szépeket mondott és a nem csak a mi szemünk lábadt picit könnybe, hanem a közönségé is. A beszédek után végeláthatatlan sorba álltak be az emberek és elkezdődött a könyvvásárlás és a dedikálás. Töltőtollal firkantottam az emberek könyvébe és olyan sokba kellett a nevem belevésnem, hogy elhasználtam egy egész tintapatront. Az esemény este 7-kor ért véget, hatalmas izgalom volt számomra, majd megkönnyebbülés, hogy ilyen sok embert érdekelt a könyvem. A siker a bemutató után is megmaradt, hiszen a következő nap reggelén arra ébredhettem, hogy az Észak-Magyarország nevezetű újság címlapján szerepelek egy rövid cikkel. Csütörtök reggel pedig arra kelhettem, hogy a bookline „Életrajz” kategória toplistájában a könyvem első helyre tört. A miskolci könyvesboltokba naponta érkezik új szállítmány a könyvemből, mert szó szerint lecsapnak rá az emberek. :) Fantasztikus érzés az, hogy ilyen sok embert érdekel az írásom!

Most pedig térjünk vissza arra, amiért valójában létrejött a blogom:
Januárban voltam utoljára kontroll vizsgálaton és csütörtökön ismét eljött az ideje, hogy meglátogassam a doki bácsimat. 11:15 után értünk oda apával és Ildikó (az asszisztens, ha még valaki nem tudná :) ) éppen kinn volt a váróban, úgyhogy gyorsan a kezébe nyomtam a papíromat. Tíz perc várakozás után szólítottak és a doki bácsim hatalmas mosollyal az arcán gratulált a könyvbemutatómhoz. Nagyon tetszett neki a hely, ahol tartottuk, az, hogy ilyen sokan eljöttek és a bemutató se volt unalmas. Elújságolta, hogy hétfőn egy ültő helyében kiolvasta az egész könyvet és nagyon tetszett neki. Már nem is emlékezett rá, hogy Gazsi bácsi lumbálás közben a földre került. Miután ezeket megbeszéltük, mondta, hogy azért csak meg kéne vizsgálni, úgyhogy legyek kedves levenni a felsőmet. Majd felfeküdtem az asztalra és jött a szokásos megnagyobbodott nyirokcsomó keresés. Természetesen nem talált semmit, majd mondta, hogy kiküldi levélben a következő kontroll időpontját. Én még egyszer megköszöntem, hogy részt vett a könyvbemutatón, mert tényleg nagyon jó érzés volt, hogy ő is megtisztelt a jelenlétével majd a vérvételes papírommal átballagtunk Eszter nénihez. Ott sose kell várakoznom, mert csak bekopogok az ajtón, majd besétálok. Ő elnézést kért, hogy nem tudott ott lenni, de külföldről váratlanul hazajöttek a gyerekei, így együtt töltötték ezt az időt. Neki elmeséltem vérvétel közben, hogy milyen volt, majd búcsút vettünk egymástól és ismét magam mögött hagytam a kórházat minimum három hónapra.

Ui.: Aki szeretné a könyvem megvásárolni, az keresse a nagyobb (Líra, Libri, Alexandra) könyvesboltokban vagy megrendelheti ide kattintva.

Most pedig meséljenek a képek! További könyvbemutatós képek hamarosan láthatóak lesznek a szerzői facebook oldalamon. Sajnos ide a méretük miatt nem tudom feltölteni őket. Szerzői facebook oldalam ide kattintva érhető el!

Az Észak-Magyarország címlapján:


Kategóriáján belüli toplistán első helyezett a könyvem:



Pista bácsival beszéd közben:

Viktorral beszéd közben:


Dedikálás közben, s gyönyörű könyvem előtérben:

Várok mindenkit sok szeretettel! :) :)

2015.április 19. 16:00
Miskolc, Művészetek háza I.emelet Pellini kávézó

Íme a csodálatos borítóm! :)
A könyvem várható megjelenése: 2015.április 15.
Előrendelhető a Líra honlapján ide kattintva vagy a bookline oldalán ide kattintva, esetleg az Alexandra oldalán ide kattintva.
Van lehetőség a személyes megvásárlásra is, amire a könyvbemutatómon lesz először lehetőség. A dedikálással egybekötött bemutató 2015.április 19-én (vasárnap) Miskolc város belvárosában kerül megrendezésre. Erről pontosabb információk a későbbiekben.

Hogy tetszik a borító? :)

"Úgy tűnik, mintha egy könyv megírása önálló munka lenne, de a valóságban, ha azt akarjuk, hogy ezrekhez, sőt lehetőleg milliókhoz eljusson, akkor egy egész csapatra van szükség hozzá."

Létrejött szerzői facebook oldalam, ami ide kattintva érhető el. Minden lájkot és megosztást megköszönök, de természetesen itt is hírét hozom a könyvem megjelenésének dátumát.

„Az a helyzet a vakmerő húzásokkal, hogy félelmetesek. Lehet, hogy könnyekkel és törött csontokkal fognak végződni, de pont ez teszi őket olyan rohadt izgalmassá.”

Kedves Olvasóim!

Régen írtam már, és most amikor idepofátlankodok a saját blogomra, akkor is egy drasztikus változásról kell hírt hoznom. A blogom „Az élet iskoláját kijártam” című bejegyzés után titkosítva lett egy időre. Miért van erre szükség? Mint írtam szerződést kötöttem egy kiadóval. A könyvem eljutott abba a fázisba, hogy hamarosan a nyilvánosság elé kerül, viszont a blogom nagy része szerepel a könyvben is, így sajnos a titkosítás a megoldás. Eljön majd az idő, mikor újra teljes pompájában fog tündökölni, és az összes bejegyzés elérhető lesz, de sajnos most ezt meg kellett tennem.

Természetesen Ti fogtok elsőként értesülni a könyv külsejéről és megjelenéséről, az elkövetkezendő két hétben hírét hozom! :)

Egyébként velem minden rendben, jól vagyok, itt a tavasz. :) Január óta nem voltam kontroll vizsgálaton, legközelebb április 23-án kell mennem.

„Még mindig jobb őrültségeket csinálni, mint belefáradni a sok hibába és kötelezettségbe.”


Múlt hét csütörtökön, kontroll vizsgálaton voltam. A szokásos időben, tizenegykor megjelentünk apával és most egy kisebb tömeg fogadott minket. Türelmesen várakoztunk, aztán dél előtt egy kicsivel sorra is kerültem. A doki bácsim feltette a szokásos, hogy vagyok kérdését, aztán áttértünk a van-e valahol megnagyobbodott nyirokcsomóm kérdésre és a végén a biztonság kedvéért megvizsgált. Érdeklődött, hogy mivel foglalatoskodom mostanság én pedig eldicsekedtem vele, hogy éppen a héten kötöttem szerződést egy könyvkiadóval. Tetszését fejezte ki és mondta, hogy már alig várja, hogy megjelenjen. Megbeszéltük, hogy legközelebb három hónap múlva lesz jelenésem nála, aztán csináltatunk valamilyen nagyobb kontrollvizsgálatot. Én a Pet-Ct-re szavaztam és azt mondta, hogyha az nyugtat meg, akkor azt csináltatunk. Miután végeztünk nála, átsétáltunk Eszter nénihez, hogy levegye a vérem. A kedvemért csinált egy gyors labort is, amin a fehérvérsejtem 4.5, a hemoglobinom 139 és a trombocitám pedig 351. Anya mindig elmondja, hogy a betegségem előtt se volt ilyen jó hemoglobin szintem. Mondtam neki, hogy a kezelések közben biztosan túl sok vért kaptam. Amikor megnézem ezt a magas trombocita számot, akkor mindig az eszembe jut, hogy volt amikor kettő volt. Hihetetlen mekkora különbség van kettő és 351 között.

Más: Anya érdeklődött a D-vitamin szűrés eredménye után, mert azt mondták, hogy egy hónap alatt lesz kész az eredménye és majd postán kiküldik. Na, még nem küldték, úgyhogy anya utána kérdezett és meg is tudta az eredményt. A D-vitamin szint 75-től lenne jó, nekem pedig 25. Úgyhogy eléggé D-vitamin hiányos vagyok. A szűrés még akkor készült, mikor elkezdtem D-vitamin készítményt használni, úgyhogy az még nem látható az eredményen. Azóta viszont folyamatosan van D-vitamin bevitelem, úgyhogy megérdeklődjük majd, hogy mikor lehet újra tesztet csináltatni és megnéznénk, hogy most vagy mondjuk egy hónap múlva milyen lesz a D-vitamin szintem.

Most pedig kanyarodjunk vissza egy picit a könyvhöz. Sikeresen megkötöttük a kiadóval a szerződést és a héten nekilátunk a munkálatoknak. Nagyon izgalmas dolog ez és bár nagyon az elején járunk, de már most azt gondolom, hogy megírni volt a legkönnyebb. Ha minden jól megy, akkor május végére lesz belőle kész könyv.

Idén is részt vettünk a forralt bor fesztiválon. 24 versenyzőből a hatodik helyen végeztünk:


Keverem, kavarom, eladom:


Zenészek dobták fel a hangulatot:

„Az emlék olyan, mint a halott fa: ki kell vágni, ha tovább akarunk lépni.”

Pár nap múlva ez az év is eltelik és mivel eddig mindig volt egy kis statisztika, ezért gondoltam, hogy idén se hagyhatom ki. A különbség pedig hatalmas, mert idén már nem hatalmas számokkal van teli tűzdelve a statisztikám, hanem olyan aprókkal, hogy a két kezem elég hozzá. Lássuk:

2014-es statisztikám:

Vérvétel: 9db
CT: 2db
Ultrahang: 1db

Ennyi…. :) Ez aztán a rövid statisztika, jövő évben sem tervezem hosszabbra, sőt lehet, hogy a vérvételek számát még ritkítani is fogom.

Idén is meg lett tartva a beöltözős buli:


Csapat készülődés közben:

Túrázás közben:

Békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!

„Mostanában minden olyan furcsa. Csendes káosz uralkodik körülöttem. Mint akit beérzéstelenített az élet, érzem, hogy történni fog valami, de nem tudom, mi az. Vagy talán csak azért gondolom így, mert vágyom a változásra.”

A mai napon kardiológusnál jártam. Egyszer régebben mikor még kezelést kaptam, írtam egy bejegyzést, amiben kiakadtam azon, hogy tönkretesz a kemó és éppen az akkor kapott szívkárosító szerrel példálóztam. Az a bejegyzés valahogy nagyon megmaradt bennem és talán ez is az oka annak, hogy most mindent, ami károsodhatott megnézetek magamban, hogy tudjam, hogy hányadán is állok. A „minden” alatt két dolgot értek, az első volt a csontritkulás, ami nem vészes, úgyhogy megnyugodtam, most pedig a szívem következett. Néha szokott szorítani a mellkasom, szúró fájdalommal párosulva. Ez nagyon aggasztott, féltem, hogy nehogy szívrohamot kapjak, úgyhogy kértünk időpontot egy kardiológushoz. Sikeresen kaptunk is januárra, de az egyik ilyen szívfájásom után (tudom, a szív nem tud fájni) annyira beparáztattam magam, hogy meghalok, hogy protekcióval sikerült hamarabbi időpontot szerezni.

Hogy mi történik egy ilyen vizsgálat alkalmával? Először is csinálnak egy sima EKG-t, mérnek egy vérnyomást, megmérik a magasságom és a súlyomat, felvesznek egy pár adatot, majd találkozok a kardiológussal, aki csinál egy szív ultrahangot, aztán elküldenek terheléses EKG-ra, ahol biciklin kell tekerni, majd újra vissza a kardiológus dokihoz, aki kiértékeli az eredményt. Mindenhol jól szerepeltem, semmi durva elváltozás nem található a szívemen, úgyhogy megnyugodhat a kicsi lelkem, nem fogok szívrohamban meghalni. Hogy mi okozza a szívszorításom, arra anyukám azt a választ adta, hogy pszichés. Oké, elfogadom.

A könyvem kész, megírtam, a kiadóval beszéltem azonban az év végébe már nem fér bele egy könyvkiadás, meg azért nem megy az olyan könnyen, úgyhogy januárban kezdődnek a munkálatok a könyvem körül, addig a fiókomban lapul. :)

„Valahogy ez mindig így van... mindig a rossz dolgok hagynak mélyebb nyomot az emberben, a sérülések örökké tátonganak. A jó nem okoz sérülést, maradandó nyomot, ezért is tompul az érzése. A jó mindig elmúlik... mintha sosem lett volna.”

Múlt héten valamelyik napon telefonált a doki bácsim. Először engem hívott, de mivel én edzésen voltam és nem vettem fel a telefont, ezért utána anyánál próbálkozott. Megbeszélt nekünk múlt hét péntek 9 órára egy találkozót a feleségével, hogy átbeszéljük a csontritkulásomat. Anyával hamarabb odaértünk a kórházba, éppen viziteltek, úgyhogy leültünk a főorvosnő szobája elé és várakoztunk. Majd mikor vége lett a vizitnek a vizsgálóba invitált minket, ahol megkérdezte, hogy mi járatban vagyok nála. Elmondtam, hogy többször is leírták a PET-CT leltnél, hogy csípő tájékon csontritkulásom van és mivel hallottam, hogy fiatal korban még jól lehet kezelni, ezért érdekelne, hogy kell-e vele foglalkozni vagy sem. Fehérneműre vetkőztetett, majd megkért, hogy sétáljak végig a vizsgálóban, oda-vissza, majd egyenesen kellett állnom és előre hajolnom. Aztán felfektetett a vizsgálóasztalra, különböző pózokba állítgatta a lábam és közbe megvizsgált. A vizsgálat végeztével pedig elküldött egy csontritkulás szűrésre. Ezt a szűrést egy géppel csinálják, aminek az eredménye megmutatja a csontsűrűségemet a combnyaknál és a csigolyáknál. Az értékeim még éppen benne voltak a határértékekbe, úgyhogy szerencsére nincsen súlyos csontritkulásom, nem kell vele foglalkozni a továbbiakban, úgyhogy megnyugodhatok, hogy nem lesz szükségem csípőprotézisre. A doki bácsim felesége még elrendelt nekem egy D-vitamin szűrést, amin hétfőn túl is estem. Ennek az eredménye nem lesz készen csak kb. egy hónap múlva. A mai napon megérkezett a doki bácsim levele a leletemmel és a következő kontroll időpontjával, ami 2015.január 15-én lesz.

Gerincem:

Csípőm:

„Az igazán nagy harcok nem mások előtt zajlanak, hanem mélyen, legbelül. Olyan csatákat vívunk, amikről mások talán nem is tudnak, hiszen nem érzékelik, mi meg inkább megtartjuk őket magunknak. Azt hiszik, hogy ismernek, de csak a felszínt látják. Ítélkeznek, közben semmit sem tudnak. Nem látják azokat a könnycseppeket, amik meg sem születnek, csak belülről kínoznak. Ők bizony a legalávalóbbak. Szétrombolnak mindent benned, fájdalmat okozva, miközben soha nem születnek meg.”

Kicsivel több, mint két hónap telt el a legutolsó jelentkezésem óta. Két hónap alatt rengeteg dolog történt, de kezdjük azzal, hogy szeptemberben voltam a szokásos éjszakai szarvasbőgést hallgató túrámon Csabával. Nagyon jó volt, ez volt az első igazi éjszakai túrám a betegségem kezdete óta. Már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy nagyon jól teljesítettem, mert lenyomtunk 15 kilométert és elég jó tempóban mentünk. A túra végén megkérdezte Csaba, hogy mennyire fáradtam el, mennyire volt megterhelő, bírtam-e volna még menni. Bírni még bírtam volna, de sajnos a csípő tájékon lévő csontritkulásom megérzem egy hosszabb séta után, úgyhogy azon az estén is elkezdett fájni, így ez vetett véget a túrának.

Október elején volt egy kisebb megfázásom. Azt hittem, hogy hamar el fog múlni, de elég sokáig elhúzódott. Én nem szerettem volna antibiotikumot szedni, de anya a betegségem hatodik napján azt mondta, hogy nincs mese be kell szednem a kúrát, mert nagyon köhögtem. Már teljesen rendben vagyok, de sajnos még mindig köhögök egy kicsit, az valahogy nem akar elmúlni.

Voltam Pesten, majdnem egy hetet, ahol végre személyesen is megismerhettem Ágit. Rövid, de annál tartalmasabb időt tudtunk együtt tölteni, nagyon örültem, hogy végre erre is sort tudtunk keríteni és remélem, hogy minél hamarabb lesz folytatása, mert még nagyon sok mindenről tudnánk beszélgetni. :) Sajnos fényképet elfelejtettünk készíteni, de majd legközelebb.

Már el is érkeztünk a csütörtöki kontroll vizsgálatomhoz, ahol a fő téma a csontritkulás volt. Anya most nem tudott velem tartani, így apa kísért el a kórházba. Most nem kaptam előre vérvételes papírt, így egyből a doki bácsimhoz mentünk, ahol egy teremtett lélek se volt. Leültünk a váróba, türelmesen várakoztunk, közbe gyűltek körénk páran, majd hamarosan beszólítottak. Odabent elmondtam, hogy voltam beteg, szedtem antibiotikumot. Majd jött a szokásos megnagyobbodott nyirokcsomó kereséses vizsgálat, ahol természetesen semmit nem talált. Aztán elmeséltem, hogy mostanában szokott fájni a csípőm és szeretném, hogyha egy kicsit utána járnánk a dolognak, mert úgy tudjuk, hogy a szteroid okozta csontritkulás fiatal korban könnyen kezelhető. És mivel én fiatal vagyok, ezért nem szeretném halogatni a dolgot, bármi rá a megoldás azt szeretném, mert nem akarom, hogy életem végéig fájjon a csípőm. A doki bácsim azt javasolta, hogy mivel a felesége reumatológián dolgozik, és ott intézik ezeket a dolgokat, ezért ő megbeszéli vele, hogy mit kéne csinálnunk és majd tájékoztat róla. Nekem ez így teljesen megfelelő, úgyhogy most várok, arra, hogy megmondják, hogy mit tudok tenni a csontritkulásom ellen. A legközelebbi kontroll vizsgálat időpontjáról nem tudok, majd postán érkezik, de nagy valószínűséggel valamikor januárban lesz. A doki bácsim után azért egy vérvételre is elmentünk, ami teljesen tökéletes. Két apró eltérés volt benne, az egyik érték az immunrendszerem legatyásodott állapotát jelzi a másik pedig egy májfunkciós értékem, de abba nincs sok változás, úgyhogy akár a tökéletes jelzőt is rá lehet húzni.

A könyvemmel haladok, jobban mondva befejeztem. Még várok pár apró dologra, plusz apró simításokat végzek rajta, de a terveim szerint a hónapban szeretném felkeresni a kiadót. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább. :)

Bolyki pincészetben való látogatás:


Áron cimborával:

Túrázás közben:

„Semmiségekről is néha mennyi minden jut az ember eszébe. Pillanatok alatt rohan át az időn, események peregnek, majdnem fájó gyorsasággal, sebesre dörzsölik az emlékezetet. Aztán elfut az utolsó kép is, és a következőt már élni kell megint.”

Tizenegy órakor a szokásos időben megjelentünk anyával az ambulancián. Talán ma utoljára mentünk kettesben, mert ha minden igaz, akkor szeptember végén átköltöznek egy másik kórházba. Harminckét éve dolgozik itt és most költöznek a város másik végébe, egy új helyre. Az első utunk szokás szerint Eszter nénihez vezetett, hogy a szokásos kontroll vérvételt letudjuk. Mint már írtam máskor is, útközben mindig elmegyünk a doki bácsim rendelője mellett és ma is döbbenten láttuk, hogy egy darab ember se üldögél a váróban. Általában délelőtt szokott tumultus lenni, de van amikor kitart délig is. Eszter néninek kitártam a vénáimat, mondtam, hogy a múlthéten szétszúrták az összeset, úgyhogy rá bízom, hogy melyiket választja. Elszorította a bal kezemet, majd a középső vénám választotta, mondta, hogy az tökéletes lesz és már fertőtlenített is, majd szúrt. A vérem jött egyből, teltek a kémcsövek, majd a kezemről kiengedte a szorítót, kihúzta a tűt, és kaptam egy vattapamacsot. Beszélgetés közben megcsinálta a gyors vérképemet, amiből csak a fehérvérsejtemre emlékszem az 6.1-lett, szóval tökéletes. Aztán visszasétálunk a doki bácsim ajtaja elé és leültünk. Nem kellett sokat várnunk, Ildikó az asszisztens már nyitotta is az ajtót és bentebb invitált minket. A doki bácsim arcán döbbenet volt, hogy mit keresünk ott, aztán mondta, hogy jajj a Pet-Ct leletével jöttünk. Mondta anya, hogy hétfőn átszólt, hogy jövünk majd, de nem Ildikóval beszélt, hanem valaki mással. Aztán Ildikó elment megkeresni a kartonomat, ami már „olyan vastag, hogy nem fér be a fiókba”. Közbe a doki bácsim átolvasta az eredményt és hatalmas betűkkel bekönyvelte magának, hogy NEGATÍV, majd még keretet is rajzolt köré és sárga kihúzóval kihúzta, hogy jól látható legyen.

Megkérdezte, hogy van-e valami panaszom, én meg mondtam, hogy néha szorít a szívem és, hogy írnak is valamit a bal kamrámról, mi lehet az? Mondta, hogy szerinte nem kell aggódni, semmi komoly, de azért ha gyakran előjön, akkor majd beszéljünk még róla. Megbeszéltünk, hogy a következő kontroll időpontját majd kiküldi levélbe, úgyhogy most nem tudom megmondani, hogy mikor kell mennem legközelebb. Elmondta, hogy nem tudja azt mondani, hogy meggyógyultam, el kell telnie 5 évnek, de azt biztosan állíthatja, hogy teljes remisszióban vagyok. Útravalónak pedig megkaptam, hogy mostantól nem kell szednem semmit se, lassan kezdjem el magam újra terhelni (már megtettem egy évvel ezelőtt), kezdjek el újra futkorászni, sportolni, térjek vissza a régi életemhez. Mikor már az ajtónak a kilincse a kezünkben volt és éppen köszöntünk el, akkor még hozzátette, hogy „vége van, hosszú volt, de vége van”, azt hiszem, hogy ez nem csak a mi életünkben nagy pillanat, talán az övékben is az, egyrészt mert fiatal vagyok, másrészt sok munkájuk volt benne, hogy nekem a legjobb legyen és, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Kicsit rá is rátört a nosztalgia és mondta, hogy „emlékszik, amikor ott ültem a széken és először ő lumbált, aztán Nagy Zsolt és végül Gazsibá”. Nem tudom, hogy miért pont ez a pillanat jutott az eszébe, ha nekem most vissza kéne emlékezni és mondanom kéne egy pillanatot, ami először az eszembe jut, akkor biztos azt mondanám, amikor iszonyatos fájdalmam volt és erős fájdalomcsillapítót kaptam és akkor teljesen máshol jártam. Szarul voltam mégis a fellegekben jártam. Azért nem szeretném újra átélni egyiket se, de valamiért néha az eszembe jut az a kettős állapot. Végezetül még egyszer megbeszéltük, hogy tényleg hosszadalmas időszak volt, és elmondtam, hogy könyvet írok és szeretném megkérdezni, hogy hozzá járulnak-e, hogy a nevükön említsem őket vagy szeretnének névtelenek maradni? A doki bácsim is és Ildikó is a nevüket adják hozzá, persze csak ha jó dolgokat írok. De ugyan mi mást írhatnék? :) Majd a szokásos mosollyal az arcomon búcsút vettünk egymástól egy rövid időre.

Hogy mi lesz ezután a blogommal? Eleinte úgy gondoltam, hogy abbahagyom a gyógyszert, elmegyek Pet-Ct-re és után lezárom, nem fogok többet írni, hiszen tényleg vége, a cél az volt, hogy megírjam a gyógyulásom történetét, ezt megtettem, nincs már miről „tudósítanom”. Azonban továbbra se engedik el a kezem, tehát járni fogok kontrollra, lesz még majd Pet-Ct vizsgálatom is és, bár eddig még nem írtam le ide, de igen, valóban könyvet írok. Nem tudom még, hogy mikor lesz készen, az éven szeretném befejezni, de mindenképpen megírom itt, ha készen lesz. Tehát a blogomnak még nincs vége, hallotok még rólam, talán egy hónap múlva, talán hamarabb, ezt még én sem tudom pontosan. :) Lehet, hogy lesznek olyanok, akik örülnek, hogy meggyógyultam és szép lassan elfelejtik a blogom, Nekik köszönöm, hogy hűségesen követtek és drukkoltak nekem a háttérből. :)