A szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt

„Aminek nem kell megtörténni, az nem történik meg, aminek pedig meg kell történnie, az megtörténik. Ezért ne veszítsd el a nyugalmadat.”

Hahó mindenkinek, aki továbbra is hűségesen látogatja a blogom! :)
Tudom, hogy már csak nagyon ritkán járok erre, de tudtuk, hogy ez be fog következni, hisz a blogom a betegségemről szólt, ami már szerencsére nincs, így írni sincs sok mindenről. Viszont, most eljött a karácsony, ezért szeretnék írni pár sort. Először is, továbbra is meg fogom írni, ha kontroll vizsgálatra, PET-CT-re megyek, vagy ha bármi más egyéb dolog történik velem. Másodszor, aki kicsit bővebben szeretne tudni nem is rólam, inkább a könyvem sorsáról, az a www.facebook.com/gretazavodni oldalon tudja ezt megtenni, akkor is, ha nincs regisztrálva facebook-ra.Katt ide érte.

Jelen pillanatban kulturális rendezvényszervezőnek tanulok Pesten és nagyon szeretem. Úgy gondoltam/éreztem, hogy jól vagyok, boldog vagyok végre újra sínen az életem, talán még munkát is kapok januárba, minden szuper. Erre tegnap olyan dolog történt velem, amit álmomban sem gondoltam. Tesómmal délelőtt még beugrottunk a városba karácsonyi ajándékra vadászni. Korán keltünk, hogy még elkerüljük a tömeget és sikerrel is jártunk. Olyan 12:15-12:30 között érhettünk haza, majd én felvonultam a szobámba és bekapcsoltam a számítógépem. Éppen csak üzembe helyeződött a masina, megnyitottam egy honlapot, majd éreztem (jobban mondva nem éreztem), hogy a bal kezem nem akar engedelmeskedni. Olyan furcsa volt, mintha nem az én kezem lett volna. Mozgattam az ujjaimat, mégis olyan idegen volt. Majd ez az érzés végigfutott a testemen és magával rántotta a fejemet. Hirtelen szédülni kezdtem, ezért lefeküdtem. Hívtam tesómat telefonon, hogy jöjjön fel a szobámba, majd rövid időn belül meg is érkezett. Kértem, hogy tegye le a laptop-ot az ölemből, mert én megmozdulni se bírtam, majd mikor ezt megtette, mondtam neki, hogy emelje fel a lábam. Azt gondoltam, hogy leesett a vérnyomásom, azonban én ájulós vagyok, ismerem azt az érzést, de ez most nem olyan volt. Ahogy tesóm felemelte volna a lábam, szóltam neki, hogy hozzon egy tálat, mert hányi fogok. Már szaladt is és éppen időben adta a tálat, már hánytam is. Majd leborultam a tálra, mert olyan szédülés fogott el, mint még soha. Mozdulni nem tudtam, forgott velem az egész világ. Majd anya hívott közbe telefonon, hogy indul haza, hallotta a telefonba, hogy milyen rosszul vagyok, majd tesóm nyugtatta, hogy nincs semmi baj, én meg a háttérből mondtam elnyújtott szavakkal, hogy de valami nagy baj van.

Amikor anya hazaért eldobta a cuccát, majd rohant fel hozzám, a szobába. Én ugyan abban a pózban feküdtem annyi különbséggel, hogy tesóm a tálkát óvatosan kivette a fejem alól és egy párnát csúsztatott alá, a nélkül, hogy nagyobb mozgásnak tett volna ki. Én meg közbe ilyeneket mondogattam neki, hogy „sajnálom”. Anya megpróbált felültetni vagy lefektetni, de nem sikerült egyik se. Kérdezte, hogy mi történt, hogy mit érzek, majd a nevem, születési dátumom és hasonló dolgokat. Mindegyikre tudtam válaszolni, bár én konkrétan azt hittem, hogy éppen stroke-ot vagy agyvérzést kapok. Kihívta a háziorvost, akire amíg vártunk egy kicsit jobban lettem. Már le tudott fektetni az oldalamra, de még mindig szédültem. A háziorvosnak elmeséltük, hogy mi történt, majd ő is megmérte a vérnyomásom, és neki is teljesen rendben volt. Azért írom, hogy ő is, mert tesóm is megtette közvetlenül a rosszullétem után és nála is rendben volt. Megnézte még, hogy a szemem rendesen reagál-e a fényre, majd beadott egy B6 injekciót. Akart hagyni egy sürgős beutalót, ha esetleg ismét rosszul lennénk, de anya közbe felhívta a kórházat és megkérdezte, hogy mikor ügyel a doki bácsim. Szerencsére pont 24-én ügyelt, így anya reggel felhívta és elmesélte neki a dolgokat. Azt mondta a doki bácsim, hogyha az alapbetegségemnek lenne köze hozzá, akkor nem múlt volna el. Így viszont, hogy estére elmúlt így szerinte nem az lehetett, de azért nem megyünk el mellette szó nélkül és csináltatunk egy MR-t vagy egy koponya CT-t. Hétfőn, azaz holnap hívjuk megint telefonon, hogy mi legyen. Őszintén szólva engem nagyon megnyugtatna, bár anya szerint kifárasztottam magam a Pest-Miskolc ingázással, a tanulással és a sok élménnyel, ami az elmúlt időszakban ért. Lehet, hogy tényleg így van, bár én ezt nem éreztem. Mindenesetre örülök, hogy nem Pesten történt a dolog, amikor egyedül vagyok, mert akkor egészen biztosan kihívtam volna a mentőket. Mikor már jól voltam mondtam anyának, hogy annyira rosszul voltam, hogy azt hittem meghalok, erre azt mondta, hogyha egyszer valakinek meg kell halnia, akkor, akkor is meg fog halni, ha egy hat fős orvos csapat áll felette. Egyetértek, ezért nem is szaporítanám tovább a szót. Az eset óta szerencsére jól vagyok, pihenek. Holnap hívjuk a doki bácsim a továbbiakról majd beszámolok.

Kiadómnál évzáró buli:

Szerzőtársammal:

Sok szerzőtárssal:

Tesómmal idén karácsonyra muffin fenyőfát készítettünk: