„Semmiségekről is néha mennyi minden jut az ember eszébe. Pillanatok alatt rohan át az időn, események peregnek, majdnem fájó gyorsasággal, sebesre dörzsölik az emlékezetet. Aztán elfut az utolsó kép is, és a következőt már élni kell megint.”

Tizenegy órakor a szokásos időben megjelentünk anyával az ambulancián. Talán ma utoljára mentünk kettesben, mert ha minden igaz, akkor szeptember végén átköltöznek egy másik kórházba. Harminckét éve dolgozik itt és most költöznek a város másik végébe, egy új helyre. Az első utunk szokás szerint Eszter nénihez vezetett, hogy a szokásos kontroll vérvételt letudjuk. Mint már írtam máskor is, útközben mindig elmegyünk a doki bácsim rendelője mellett és ma is döbbenten láttuk, hogy egy darab ember se üldögél a váróban. Általában délelőtt szokott tumultus lenni, de van amikor kitart délig is. Eszter néninek kitártam a vénáimat, mondtam, hogy a múlthéten szétszúrták az összeset, úgyhogy rá bízom, hogy melyiket választja. Elszorította a bal kezemet, majd a középső vénám választotta, mondta, hogy az tökéletes lesz és már fertőtlenített is, majd szúrt. A vérem jött egyből, teltek a kémcsövek, majd a kezemről kiengedte a szorítót, kihúzta a tűt, és kaptam egy vattapamacsot. Beszélgetés közben megcsinálta a gyors vérképemet, amiből csak a fehérvérsejtemre emlékszem az 6.1-lett, szóval tökéletes. Aztán visszasétálunk a doki bácsim ajtaja elé és leültünk. Nem kellett sokat várnunk, Ildikó az asszisztens már nyitotta is az ajtót és bentebb invitált minket. A doki bácsim arcán döbbenet volt, hogy mit keresünk ott, aztán mondta, hogy jajj a Pet-Ct leletével jöttünk. Mondta anya, hogy hétfőn átszólt, hogy jövünk majd, de nem Ildikóval beszélt, hanem valaki mással. Aztán Ildikó elment megkeresni a kartonomat, ami már „olyan vastag, hogy nem fér be a fiókba”. Közbe a doki bácsim átolvasta az eredményt és hatalmas betűkkel bekönyvelte magának, hogy NEGATÍV, majd még keretet is rajzolt köré és sárga kihúzóval kihúzta, hogy jól látható legyen.

Megkérdezte, hogy van-e valami panaszom, én meg mondtam, hogy néha szorít a szívem és, hogy írnak is valamit a bal kamrámról, mi lehet az? Mondta, hogy szerinte nem kell aggódni, semmi komoly, de azért ha gyakran előjön, akkor majd beszéljünk még róla. Megbeszéltünk, hogy a következő kontroll időpontját majd kiküldi levélbe, úgyhogy most nem tudom megmondani, hogy mikor kell mennem legközelebb. Elmondta, hogy nem tudja azt mondani, hogy meggyógyultam, el kell telnie 5 évnek, de azt biztosan állíthatja, hogy teljes remisszióban vagyok. Útravalónak pedig megkaptam, hogy mostantól nem kell szednem semmit se, lassan kezdjem el magam újra terhelni (már megtettem egy évvel ezelőtt), kezdjek el újra futkorászni, sportolni, térjek vissza a régi életemhez. Mikor már az ajtónak a kilincse a kezünkben volt és éppen köszöntünk el, akkor még hozzátette, hogy „vége van, hosszú volt, de vége van”, azt hiszem, hogy ez nem csak a mi életünkben nagy pillanat, talán az övékben is az, egyrészt mert fiatal vagyok, másrészt sok munkájuk volt benne, hogy nekem a legjobb legyen és, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Kicsit rá is rátört a nosztalgia és mondta, hogy „emlékszik, amikor ott ültem a széken és először ő lumbált, aztán Nagy Zsolt és végül Gazsibá”. Nem tudom, hogy miért pont ez a pillanat jutott az eszébe, ha nekem most vissza kéne emlékezni és mondanom kéne egy pillanatot, ami először az eszembe jut, akkor biztos azt mondanám, amikor iszonyatos fájdalmam volt és erős fájdalomcsillapítót kaptam és akkor teljesen máshol jártam. Szarul voltam mégis a fellegekben jártam. Azért nem szeretném újra átélni egyiket se, de valamiért néha az eszembe jut az a kettős állapot. Végezetül még egyszer megbeszéltük, hogy tényleg hosszadalmas időszak volt, és elmondtam, hogy könyvet írok és szeretném megkérdezni, hogy hozzá járulnak-e, hogy a nevükön említsem őket vagy szeretnének névtelenek maradni? A doki bácsim is és Ildikó is a nevüket adják hozzá, persze csak ha jó dolgokat írok. De ugyan mi mást írhatnék? :) Majd a szokásos mosollyal az arcomon búcsút vettünk egymástól egy rövid időre.

Hogy mi lesz ezután a blogommal? Eleinte úgy gondoltam, hogy abbahagyom a gyógyszert, elmegyek Pet-Ct-re és után lezárom, nem fogok többet írni, hiszen tényleg vége, a cél az volt, hogy megírjam a gyógyulásom történetét, ezt megtettem, nincs már miről „tudósítanom”. Azonban továbbra se engedik el a kezem, tehát járni fogok kontrollra, lesz még majd Pet-Ct vizsgálatom is és, bár eddig még nem írtam le ide, de igen, valóban könyvet írok. Nem tudom még, hogy mikor lesz készen, az éven szeretném befejezni, de mindenképpen megírom itt, ha készen lesz. Tehát a blogomnak még nincs vége, hallotok még rólam, talán egy hónap múlva, talán hamarabb, ezt még én sem tudom pontosan. :) Lehet, hogy lesznek olyanok, akik örülnek, hogy meggyógyultam és szép lassan elfelejtik a blogom, Nekik köszönöm, hogy hűségesen követtek és drukkoltak nekem a háttérből. :)